Boldogságkeresésem és önboldogításom egyik állomása az a nemrégiben megénekelt felismerés, miszerint kapnom kell, hogy adni tudjak. A másik újra-felismerés viszont az, hogy ADNOM IS KELL, hogy kapni tudjak. Persze, semmi újat nem mondok ezzel (önmagam számára sem), hacsak azt nem, hogy ennek az adás-kapásnak elsöprő erejű dinamikája van! És ez az erő a gyengédségből forrásozik.
Éppen egy álláspályázathoz írom a motivációimat, összegyűjtve mindazt a szépet és jót, ami bennem van, nem elhallgatva a hiányosságaimat, természetesen felvázolva azt is, hogyan tervezem orvosolni ezeket a hibákat. Egy olyan pozícióra pályázom, amit már több éve érlelgetek magamban, és ha sikerül, olyan közegben fogom tölteni a mindennapjaimat, amit az átlagembernél egy lépéssel talán közelebbről ismerek. Segítő, terápiás munkát készülők vállalni, ami messziről az elvontan szép, napi dicsőségek pátoszával kecsegtet, míg közelről kőkeményen a határaim feszegetéséről szól, és önmagam naponkénti legyőzésével ijesztget.
Milyen szép is azt gondolnunk, hogy a változás és a fejlődés szükséges, és milyen sokkoló tudomásul vennünk, hogy a változtatás önmagunk lefegyverzéséről szól. Aprónál apróbb, emberi gesztusok gyakorlásáról van szó, amiket jó nézni a tévében, jó megrendülni azokról olvasván, és hihetetlennek tűnik, hogy erre mi, magunk, bármikor is képesek lennénk – most viszont ez van terítéken. Olyan régóta szeretném, ha ilyesmire én a mindennapokban képes lennék!
Régebben mindig úgy gondoltam a segítő foglalkozásúakra, mint két lábon járó szentekre. Ők azok, akik a sajátjuk MELLETT naponta felveszik mások keresztjét is, és apró léptekkel, a legtöbbször meggyötörten, verejtékezve, de lépkednek az Úton, méghozzá megmagyarázhatatlan nagy erővel, elszántsággal és hittel. Amikor 11 éve (úgy istenigazából) megtértem, én is szentnek készültem. Igazi, nagy, híres, kanonizált szent akartam lenni, aztán rakétasebességgel rájöttem, hogy az igazi, nagy, híres, kanonizált szentek élete csupa-csupa olyan dicsőséges, hétköznapi ön-győzelemből áll, aminek én még csak a szemlélésre sem vagyok méltó a bűnöktől sáros, világi csataterem széléről.
Legutóbb azt írtam a múltsétám nyomán, hogy kell a diagnózis a gyógyuláshoz. Azt hiszem, ezt most felállítottam, úgyhogy most már fel akarom ölteni magamra a szeretet, az odaadás, a gyengédség és a segítés páncélját, és csatába akarok vonulni önmagam ellen. Le akarom győzni a bennem élő Rosszat (ego), hogy még több helyet adhassak a bennem élő Jónak (Lélek). Jean Vanier, a Bárka közösség alapítója, teológus-filozófus-író-moralista-humanista mondja egy interjúban:
„Meg vagyok győződve róla, hogy a gyengédség az evangelizáció egyik formája. Még ha első látásra nem is látszik különlegesen hatékonynak, hiszen egyszerre csak egy ember kezét tudjuk megfogni.”
A gyengédség mint evangelizáció!! Micsoda szép kép! Micsoda logika!
Ó, hát mennyire az ENYÉM tud lenni ez a kép és ez a logika! Mennyire ezt csinálom én a családomban és a „babáim” közt a Daloló foglalkozásaimon, és mennyire ezt az „ideológiát” képviselem az otthonDALOLÓ-n! És mennyire ezt kéne tennem mindig, mindenhol, minden szituációban!
Erősen fogadom, hogy ezentúl gyengéd leszek magamhoz és másokhoz! Gyengéd leszek Istenhez is – a rám bízott (és bármikor is rám bízandó) emberek életében. Az álláspályázat kimenetelétől függetlenül, Isten kegyelméből fogadom, hogy Assisi Szent Ferenc, Lisieux-i (Kis) Szent Teréz és Jan Vanier útján járva, gyengéd leszek a világhoz az ÚTON, életem hétköznapi, apró léptei során.
Harmincon túl felelős vagy az arcodért.
A negyven kapujában felelős vagy a boldogságodért.
Az úton, ami a boldogság felé visz, gyengédnek lenni bátorság és szent felelősség!
Kép forrása: blog.ncpad.org
Legutóbbi hozzászólások