Noha próbáljuk – verbálisan – rávenni magunkat a korai lefekvésre, amióta együtt vagyunk Férjjel, ez még nem sikerült egyszerre mindkettőnknek. Vagy Férj fekszik le korábban, vagy… a férjem. Én ugyanis – sajnos – képtelen vagyok tízkor úgy csinálni, mintha álmos lennék, mintha nem akarnának a gondolataim tettvágyba torkollni, mintha nem lennék képes eget rengető ügyeket véghezvinni. Világmegváltó tervek születnek ilyenkor a fejemben, és ha elkap a gépszíj, addig püfölöm a masinát, amíg lángra kap a billentyűzet. Ilyenkor aztán végül csak bedőlök az ágyba (reggel 5-kor), és ébredéskor (reggel 8-kor) (meg reggel 9-kor) (meg délelőtt 10-kor) úgy találom magam, ahogy leraktam. A nyomorult mobil-vekker végtelenítve játssza a snooze-pittyegést, ami ellen hatóságilag be vagyok oltva, úgyhogy ébresztetem magam 8-kor, meg 9-kor, meg 10-kor. Végül 11-kor – őrületes lelkiismeret-furdalástól övezve – nagy nehezen fölkelek. 12.30-ig ébredezem, 14 órától kezdem kapizsgálni, hol ejtettem el előző nap a fonalat. Felveszem. 15 órakor már teljes agyi kapacitással futok neki az „aznap reggelnek”.
No, de a tegnapi esténk nem ilyen volt.
Engedve a normális élet csábításának, korai vacsora után bevackoltam magam a férjem oldalába, hogy megnézzem az aktuálisan letöltött szuperfilmet. Az a jó Férjben, hogy bár őrülten korán kel, hajlandó szinte ugyanolyan őrülten sokáig fenn is maradni, mint én, ergo, hétköznap nem alussza le a maga nyolc óráját, már úgy vagy egy évtizede. Nézzük-nézzük a filmet, majd egy másikat is, amikor éjfél magasságában valamelyikünk gyomra élesen felcsikordul. Egymásra nézünk.
Sokat sejtető pillantásunk összefonódik a közelgő lakoma tüzében.
– Te mit?
– Mekit.
– De hát már pizsamában…
– Nem baj, a drájvban nem látszik.
– Van lent kenyér. Pirítósnak jó lesz.
– Váhhh, unom a pirítóst!
– Én is, marhára, de szeretem.
– Ennék valami rendeset.
– Mondjad!
– Nem tudom…
– Van lent csirke, kínai zöldkörettel.
– ???
– Bambuszos izé. Mondjuk, szerintem az nincs is benne.
– Nem kell csontos hús.
– Egyél májast. Pirítóssal.
– Nem. Ennék valami RENDESET.
– Mekit, mi? Ne hülyéskedj! Nem akarom tudni, mi van benne…
– Nem mindegy?
– Mondasz valamit… De…
– Úúúgy ennék valami REN-DE-SET!
– Egyél joghurtot. Pirítóssal.
– Vehhh…
– Banán?
– Most mit izélsz, fölkapod a kabátodat, beugrunk a kocsiba, és megyünk.
– Nincs rajtam zokni.
– Rajtam meg pulcsi.
– Nincs is nyitva.
– A drive tutira!
– De olvastam abban a cikkben, és hát undorító! Un-do-rí-tóóó!
– Naaaa!
– Tudod, mit? Menj el te, én addig elkezdem az alvást. Majd fölébresztesz.
– Az úgy nem érvényes!
– Na, gyere, van pirítós. Vajkrémmel.
– Sajt nincsen?
– Túlságosan penészes.
– Tükörtojást sütsz nekem?
– Éjjel fél egykor, okos gyerek?!
– Naaaa, Édesdrágaegyetleneeeem…!
– Oldd meg, édes egy komám, engem hagyjál, nem látod, hogy eszem???
– Hol a serpenyő?
– A helyén.
– Hol a helye???
– Na, ülj le szépen, ne nyavalyogj annyit! Van finom pirítós!!!
– Hol a májas… 🙁 🙁
– Add ide a vajat!
– Hmm… Ennék valami RENDESET… 🙁 🙁 🙁 🙁
– Igyál kakaót, bakker!
– Te, mi van ebben a májasban?
– Nem akarom tudni. Egyed.
– Az a bögre kicsi lesz.
– Miben óhajtod hát, Édesem?
– Abban, ott!
– A sörös korsó bírja a mikrót?!?
– Ez? Mindent!
– Gyere, fönt megisszuk. Mindjárt vége a filmnek.
– Hú, bakker, én sem akarom tudni, mi van a vajkrémben…





Legutóbbi hozzászólások