Manapság olyan divatos könyvet írni, elmélkedni, kiokádni magunkból a senkit nem érdeklő gondolatokat, eszméket, téveszméket, akármiket. Hogy most én is „tollat” ragadtam, annak nem más az oka, mint hogy agyi üresjáratom van a számítógép előtt, és gondoltam, inkább megtöltöm bájtokkal a digitális levélpapíromat, és én is kiadom magamból a nyomoromat. Lehet, hogy nekem is könyvet kéne írnom?
Az van, hogy marhára elegem van abból, hogy egyik pillanatban tudom, mit kellene tennem, a másikban meg homlokegyenest mást gondolok – ugyanolyan vehemenciával, és ugyanakkora komolysággal. Az életem össze-vissza rugdal engem, egyik sarokból a másikba, egyik faltól a másikig. Egyébként, kösz, jól vagyok: így megy ez már, amióta csak az eszemet tudom. Csak most beteg, fásult, nyomoronc, reménytelen vagyok legbelül. Nyakig ülök az alkotói válságban.
Ma már mindenki könyvet ír, és én mindenkire, aki könyvet ír, irigy vagyok. Én is akarok könyvet írni, én is akarom, hogy engem ajánlgasson a Libri, a Bookline, az Alexandra, és mindenféle sales-hírlevelekben tájékoztassák a nagyérdeműt a zseniális Daloló Gábor Ada még zseniálisabb munkásságáról.
De hát még nem írtam könyvet, és ez baj.
Itt van ugyebár az X. Kiadó, meg az Y. és a Z., és minden gondjuk az, hogy minél több csókát lecsúzlizzanak a faágról, amelyik könyvet akar írni. Secperc alatt megcsinálják a könyvem, ha én úgy akarom. De persze ahhoz zsé is kell. Most mondanám, hogy az nekem nincs – főleg nem ilyen úri huncutságra –, de azért mégsem mondom, mert úgyis összekaparnám én azt valahonnan (Gloria in excelsis Deo, et in terra hitelkártya!), ha végre lenne mondandóm, és megírnám azt a …., szóval, a könyvem.
De nincs normális mondandóm, ezért meg sem írom.
Annyiszor terveztem már, hogy regényt írok, meg novellát, meg verset… El is jutottam egy novellácskáig, ami ugyan zseniális, de hát mégiscsak novella, nem pedig a Háború és Béke.
Az van, hogy nekem nincsenek történeteim, én nem emlékszem semmire, legfeljebb színekre, fényekre, illatokra, ízekre, hangulatokra, hangokra, érzésekre. Én abban vagyok jó, hogy ezeket lefessem neked, nyájas olvasó. Apropó: nyáj. Hát, undorodtam ettől a nyájas olvasó-kifejezéstől gyerekkoromban, de ne kérdezd, miért. Csak. Vegyük úgy, hogy „nyájtalan” vagy te most, hogy tőled, kedves Olvasó, soha az életben meg ne undorodjam. Elvégre te most épp engem olvasol, ami roppant mód megtisztel! Köszönet érte.
Szóval, a könyv. Hát, ha már nincs „normális” mondandóm, akkor tudományos vizekre kéne eveznem: például írhatnék szakkönyvet. Gyerekzenéről? Tudnék. Megvan hozzá a végzettségem, a tudásom, a tapasztalatom, és talán még bátorságot is tudnék kalapozni magamnak, ha nagyon rám jönne. Na igen, de kinek kellene?? Tele vagyok ma jó kérdéssel. Lehet, hogy mégiscsak vissza kéne mennem szerkesztő-riporternek…
No, de mikor lesz nekem SAJÁT KÖNYVEM???
Legutóbbi hozzászólások