Csodálatos, egyben – racionális szemszögből tekintve – némiképp hátborzongató utazásban volt ma részem. Igaz, nem először.

Sétáltam az életemben.

Az anyám életében.

A holt anyai nagyanyám életében.

Végtelen lehetőség van az ilyen találkozásokban. Lehetőség arra, hogy feltérképezzük az aktuális helyzetünket. Hogy megértsük, mi zajlik bennünk, velünk, körülöttünk. Az életünkben. Hogy diagnosztizáljunk. Aztán gyógyítsunk.

Gyógyuljunk…

Néhai nagyanyám szótlan, erős és szigorú asszony volt. Vallásos, jó katolikus, öt gyermek anyja. Parasztasszony, királynői tartással. A hitét közelebbről ugyan nem ismertem, de kétségtelen, neki köszönhetem a két legmeghatározóbb (és műfajában egyedülálló), gyermekkori vallási élményemet: ő tanított meg a Miatyánkra, és ő vitt el egyszer a kis falusi Úrnapi körmenetre. Magyaros ruhába öltöztettek, fehér blúzt, zöld selyemszoknyát és piros kötényt adtak rám. Kezembe kis, fonott, füles kosár került, benne temérdek, illatos rózsaszirom várta a sorsát. Mit tudtam én akkor, mi ez az egész: csak szép voltam, mindenkiben ünnepi tartás volt, a viseletet – ami bár nem archaikus népviselet volt, de viselet – valóban VISELTEM, tisztelettudón és szakadatlanul szórtam az ünneplő lábak alá a bódító illatú rózsaszirom-tengert.

Ez az én néhai nagyanyám most megkötözve ült élete romjain, búsan, merengőn, kilátástalan reménytelenségben, bizalmatlanul, végtelenül csalódottan, kiábrándultan, „végérvényesen”. Odamentem hozzá hófehér ruhában, ötévesen. Vele lélegeztem a fájdalmában.

Én magam voltam Ő – az ő megkötözött, elárvult, benső magányában.

Aztán letekertem róla a kötelet, megöleltem-megpusziltam, szikárságát, megkövültségét szeretettel felolvasztottam. Azt mondtam neki: ne haragudj, de ez az egész NEM AZ ÉN DOLGOM! EZ NEM AZ ÉN FELELŐSSÉGEM! Szeretlek!

Ő szép lassan, komótosan, hitetlenkedve felengedett. Békességre jutott a szívében, és az erőtlen, fagyasztó mélabúját nyárestek langymelegére cserélte. Elköszöntem. Búcsúzóul még megnyugtattam:
– Ne aggódj, a lányoddal minden rendben lesz!

Aztán visszasétáltam az időben. Anyámat láttam: 18 évesen, bolondosan, bohón, fiatalság-könnyeden. Felszabadult volt, örömteli, életvidám.

Majd ugyanőt láttam 15 év múlva, a válástól összetörten, reménytelenül, fájdalomba süppedten. Össze voltam vele kötve. A vastag, rozsdabarna, fáradt-rothadt, kikezdett óriáskígyó-köldökzsinórt egy éles zöldségbárddal könyörtelenül két részre metszettem. Az övé vérzett. Bevarrtam, és azt mondtam neki: ne haragudj, de ez az egész NEM AZ ÉN DOLGOM! EZ NEM AZ ÉN FELELŐSSÉGEM! Szeretlek!

Aztán addig mórikáltam neki magam a hófehér ruhámban, amíg mosolyra nem éledt. Nevetett.

Az én tündéranyám ÚJRA NEVETETT! Derű és békesség vette körül. Felszabadult.

Újra nevetett…

Visszasétáltam az időben, kinyitottam a jelenre vezető ajtót, és fent találtam magam a mennyekben. Napfényes, csillogó-kék volt az éter köröttem. Elégedetten nyugtáztam, hogy most már visszaérkezhetem. Beléptem a kör alakú szobába, ahonnan elindultam, eltüntettem leélt éveim minden egyes ajtaját, és megérkeztem a jelenbe.

A hófehér ruhás, ötéves kislány megérkezett. EZ volt az ő dolga. EZ volt az ő felelőssége.

SZERETLEK, bennem élő, immáron felcseperedett, hófehér ruhás kisgyermek!

Kép forrása: f1online.de