Nem szoktam fogadkozni, csak tervezni.

2014-re azt találtam ki – inspirálódva Gretchen Rubin: Boldogságterv c. könyvével -, hogy az év 365 napján boldoggá teszem magam. Legalábbis megpróbálom.

Az persze egyértelmű, hogy boldoggá teszem a családomat, az is, hogy boldoggá teszem a kedves otthonDALOLÓ-s és DALOLÓ-s babáimat-mamáimat, de magammal nem szoktam törődni, ebben az önboldogításban tehát nincs rutinom. Ha nagyon mélyre merülök, azt mondhatom, olyan vagyok, mint egy bohóc, aki kifelé nyitott, erős, boldog, nevető és kacagtató, befelé viszont csendes, merengő, szomorkás, nosztalgikus, bezárkózó.

Feltettem magamnak a kérdést, hogy miért nem tudom, milyen boldognak lenni. Ennek, azt hiszem, igen sok oka van, kezdve a fogantatásommal-neveltetésemmel-vallásgyakorlatommal, folytatván azzal, hogy egyszerűen fogalmam sincs, hogyan kell ezt CSINÁLNI. Én eddig úgy tartottam, a boldogság az vagy VAN, vagy NINCS, szóval, az egy ÁLLAPOT, egy passzív valami. Ha jön, jó, ha nem, akkor nem jó.

Ahogy olvastam a könyvet, lapról lapra azt éreztem, olyan, mintha én írtam volna, annyi mindent tudtam a saját gondolatomként beazonosítani. A könyv végére sejtszinten is megértettem, hogy a boldogság állapotáért – főleg TARTÓSAN! – tennem kell. Lelkes izgatottsággal el is határoztam, hogy ezt-azt-amazt fogok csinálni, pl. blogot írok :), rajzolni tanulok (rendesen), festeni fogok, mindennap kidugom az orrom a friss levegőre, ahová lehet, oda gyalog megyek, és ilyenek… Kapnom is kell önmagamtól, hogy adni tudjak másoknak. 

Rájöttem, hogy nemcsak a tetteimért, nemcsak a gondolataimért, de az érzéseimért is felelős vagyok. És mint ahogy kerek személyiség kell a boldog párkapcsolathoz, úgy felelősségvállalás kell a boldogság megteremtéséhez és megtartásához is. Azt mondják, 30-on túl mindenki felelős az arcáért. Én azt mondom, a 40 kapujában a boldogságáért is.

Megértettem. Sejtszinten.

Kép forrása: stuffpoint.com